Körforgás!

Egyszer valamikor régen, olyan régen, hogy már-már el is veszik az idő tengerében.  Valamikor a 70-es évek végén egy őszi borongós napon, egy aprócska szőke hajú fiúcska belopózott édesapja műhelyébe. Volt ott minden ami több mint érdekes egy gyermek embernek. A legérdekesebb mégis egy kis kalapács, egy kiló 60-as szög és nagyobbacska, szép gyalult falap volt. Egy ilyen falapra, ennyi szöggel és egy kalapáccsal csoda dolgokat lehet alkotni. Na én aztán nem is haboztam sokat. A műhely asztalhoz húztam a nagy szerelő széket, kényelembe helyeztem magam és neki fogtam a nagy alkotásnak. Csodát csodára halmoztam, sőt még tovább is halmoztam volna, de hát elfogyott a szög. Mire végeztem, édesapám is megérkezet. Én pedig büszkén mutattam a nagy művet! Szegény Édesapámnak tátva maradt a szája. Vett egy mély levegőt, megfordult és eltűnt a házban. Egy kis idő múlva megjelent, s látva a tanácstalan képemet, megsimogatta buksimat, majd alaposan megdicsért. Azért lássuk be! Egy kilónyi szöget belekalapálni egy ilyen nagy falapba, nem kis teljesítmény! Jár érte dicséret!

Majd Édesapám azt mondta, hogy mutat valami sokkal érdekesebbet. Elővet valami fogószerűt, amivel meglehetett fogni a szög fejét és ügyes mozdulattal kihúzni. Ez is jó móka! Az útmutatás szerint neki is fogtam a kihúzásnak. Érdekes módon ha Édesapám húzta ki a szöget, az egyenes maradt. Ha én, akkor görbe lett. Nem is húztam, hanem ráncigáltam, de akkor az én erőmből még csak ennyire tellett. Na de a szög nem szög, ha görbe! Ezért aztán elővet Édesapám egy nagy vasdarabot, majd megmutatta, hogy egy kalapáccsal hogyan lehet szép egyenesre kalapálni. Neki is fogtam, persze elsőre nem nagyon akart egyenes lenni az a fránya szög. Nem is tűnt olyan jó mókának ez a kalapálás. Sokkal jobb volt beverni, mint szépen kiegyenesíteni. Egy kiló 60-as szög, jó sok szög! L Már-már abba is hagytam volna, de akkor Édesapám belekezdett a soha véget nem érő katona történeteibe, így aztán ott ragadtam és kalapáltam. Estére igaz alig éreztem a kezem, de a vacsora valami isteni finom volt!

Csak felnőtt koromban, akkor amikor már Édesapám nagyapa lett, tudtam meg, hogy akkoriban annyi szög és a gyalult falap felért egy kisebb vagyonnal. Édesapám nem kis nehézség árán „szerezte”. Édesanyámnak készült belőle valami konyha kiegészítő karácsonyra. Amikor meglátta a művemet, kellet neki pár perc, még magához tért! Ma már át tudom érezni, amit akkor érzett. Csodálom a türelmét és a bölcsességét, hogy rá tudott arra venni, hogy játszva helyre hozzam a dolgokat. Nagy kincs ez! Az alkotás vágya egész életemben végig kísért és remélem, míg élek, így is marad.

A kétezres évek elején, egy másik kis szőke srác mászott fel egy, félig kész, ácsolt előtetőre. Minő meglepetés, azon a tetőn is volt egy kis kalapács, nem kevés szög. OSB lapokat rögzítettem vele egy szép nagy előtetőre. A kis fickó úgy gondolta, hogy segít az édesapjának és elkezdte szépen belekalapálni szögeket az OSB lapokba. Jó móka! A gond csak az volt, hogy a másfél centis lapoknak nem a szélébe verte a szögeket, hanem a közepére. Néhány ütés után el is tűntek a lapban. Mekkora buli!

Mire észrevettem, jelentős mennyiségű szög állt ki az előtető mennyezetéből. Az érzés leírhatatlan!

Nyugodtan megittam a kávémat, majd kerestem egy fogót, s én is megmutattam a fiamnak a nagy titkot. A lényeg, estére ketten felraktuk az összes OSB lapot! A szögek is helyére kerültek. Aznap nem kellet különösen nagy rábeszélés a vacsora elfogyasztására, na és altatni sem kellet nagyon!

Alkottunk, immár ketten együtt!

"...én a kisebb, ő a nagyobb, de az ész nálam vagyon..."

“…én a kisebb, ő a nagyobb, de az ész nálam vagyon…”

2013. Év vége!

Milyen furcsa is az élet. Minden ember, emberpalánta korában, normális embernek indul. Aztán a többség az is marad. Egy része pedig Informatikus lesz! Van ez így.

Alkotni, újat létrehozni a semmiből nagy kaland. Mi nem normálisok azt hisszük, hogy az Informatika erre sok lehetőséget add. Nem tudom, hogy így van-e, majd az idő megmondja. Az viszont csodás dolog, ha életünk elején megízlelhetjük az alkotás örömét. Ennél már csak az a jobb, ha ezt képesek vagyunk tovább is adni, ne tán együtt alkotni.

Az élet csodája, hogy az én, közel 20 éve választott pályámat kezdte el taposni, a szárnyait próbálgatva az én, immár nem szőke csemetém! Ha már együtt alkotunk, akkor blogoljunk is! Nézzük meg, hogy mi lesz abból ha egy tudásra vágyó, fiatal elme és egy tapasztalt, higgadt róka összefog!

Hát nézzük…

Leave a Reply